Baji Anikó: Egy triage naplója

 Tulajdonképpen olyan, mintha kánont énekelnének az újságírók. Mindenhol ugyanaz folyik, csak pár perc csúszással.

Író: Baji Anikó

A mű címe: Egy triage naplója

Kiadás éve:  2020

Kiadta: Alexandra

Oldalszám: 256 oldal

A ​COVID-19 világjárvány az ismert hatásain túl egy új műfajt is életre hívott: a karanténnaplót. És talán a legismertebb magyar karanténnapló éppen az, amit az olvasó a kezében tart. 

Baji Anikó sürgősségi triage (osztályozó nővér) az általa létrehozott, több mint 60 ezer ember által követett AKUT Szakasz oldalon tette közzé naplófeljegyzéseit. Ez a karanténnapló azonban nem kényszerű bezártságról és hómofiszról szól, hanem a koronavírus (a mindent elárasztó, mégis a mai napig rejtélyes és isme-retlen koriviri) elleni harc frontvonalában végzett mindennapi kemény munkáról. Vajon mi lesz, ha a járvány ránk rúgja majd az ajtót? Elképzelhető egyáltalán, hogy nálunk is úgy elszabadulnak az események, mint Észak-Olaszországban, Bergamóban? Meddig lehet élni személyes, napi kapcsolatok, nagycsaládi ünnepi étkezések, érintés és ölelés nélkül? És meddig érdemes? Ez a könyv a tavaszi, első hullám naplóbejegyzéseit foglalja kötetbe. A folytatást, az őszi második hullámot és a naplóját már írja az élet.

☆☆☆☆☆

Még csak a könyv közepe-vége felé járok, de már most szerettem volna kiírni a gondolataimat, mivel egy olyan rész jött a könyvben, ami nem kevés emberben gerjeszthet felháborodást, különösen a mostani rezsi helyzetben. Ismételten felhívnám mindenki figyelmét, a blog nem politizál (jómagam is tartózkodok tőle), de nem leszek az a blogger aki csukott szemmel fog elmenni egy-egy aktuál hír mellett, ha egy kicsit is a történetbe vág. És  tudom, hogy ezzel a bejegyzéssel nem is fogok nagy népszerűségnek örvendeni.

Ez a bejegyzés kissé rendhagyó lesz, a könyv mellett a saját tapasztalataimat is szeretném kiírni magamból Nektek. Bocsánat, hogy ajtóstól rontottam rá mindenkire ezzel a bejegyzés indítással, de íme a töréspontot okozó szösszenet:

"Vannak, akik tízmilliókat buktak az elmúlt hat hétben a védekezés miatt, és az a legnagyobb gondjuk jelenleg, hogy áll az üzlet és a megszokott gondtalan élet. Velük szemben ott állnak azon súlyos terhet cipelők, akik csak 50-60 ezret buktak havonta, de ez kieső összeg azt jelenti számukra, hogy a hónap vége már folyó hó 10-én rájuk köszön, és a legnagyobb gondjuk az, hogy nem jut parizer a kenyérre. Kevesen veszik észre a szerencsét a szerencsétlenségben. Mert igenis szerencse, hogy a járvány nem tizedelt meg minket. Hogy nem kell a szomszédból átszűrődő hangos zokogásra ébrednünk reggel, és gyászjelentésekkel teli oldalakat nézni könnyes szemmel. Mi ez, ha nem szerencse?"

Nem tudom, hogyan képes valaki ilyen kijelentéseket leírni, amikor a "korona" megjelenésével sorra dőltek be az üzletek, több száz ember lett egyik napról a másikra munkanélküli, vagy egyszerűen az oltás-nem-felvétele miatt kirúgták a munkahelyéről.

Bár utóbbival kissé elrúgaszkodtam, az a történet kezdetén még csak gondolatban volt jelen.

Igenis, lehet súlyos teher csupán csak 50-60 ezer havi bevételcsökkenés. 

És mondok még jobbat, Magyarországon a mai napig vannak olyanok, akiknek már egy 10ezer forintos kiesés is súlyos következményekkel járhat. Köztük vagyok én is.

Igen, én értettem, hogy itt arra világít rá írónk, hogy ennél van nagyobb baj is egy világjárvány közepén, de senki, SENKI se vesse össze, hogy melyik rosszabb érzés: ha a karod vagy a lábad vágják le. 

Mint a pénz egy olyan lételemünk lett - sajnos - mint az, hogy egészségünk legyen vagy boldogságunk. Tipikusan az az eset, hogy pénzen nem lehet egészséget, boldogságot venni.

De ha épp szükséges gyógyszert venni?

Mert valaki mondjuk autoimmun beteg?

Nos?

Nem egy és nem is kettő közeli ismerős hunyt el a covid első hullámában. Én is pontosan tudom, miféle undorító, láthatatlan szörnyeteggel álltunk szemben. Tudom, hogy a legnagyobb fájdalom egy szeretett ember elvesztése. Én is izgultam a szeretteimért, volt idős a családban. Hozzá ráparancsoltam a családomra, hogy csakis maszkban járhatunk, én pedig (eü dolgozóként, félve, hogy odaviszek valamit) csak az első hullám leszálló ágán, az enyhüléskor látogattam meg.

Hiszen én is ott voltam.

Patikában dolgoztam, egészen tavaly (2021 - ezt azért írom ide, hogy könnyítsek azokon, akik majd pár év múlva olvassák el a bejegyzésem) szeptember végéig. Pontosan tudom mi történt, mekkora összefogást éltünk át MI is, mennyire semmibe vették a patikában dolgozókat, mivel úgy sem csinálnak semmit, nem megy oda covidos. Ezzel ellentétben kikérték a covigyógyit, majd utána derült ki, hogy épp koronás az illető, saját magának váltotta a vényt.

 

A munkánk honorálása tekintetében nem panaszkodhattunk. Mi egyszer kaptunk pizzát, volt aki tojást ajándékozott a dolgozóknak, vagy csokit hozott netán virágot. És nem, nem irigykedem, mert tudom, hogy a kórházi kollégák megérdemelték a tortákat, különféle édességeket. És a figyelmet.

A legjobb tudásuk szerint jártak el, ezzel nem is vitatkoznék.

Nekem is van egy-két ismerősöm, sokan a könyvben is említett Vörös Zónában dolgoztak. Pont ezért vettem a könyvet a kezembe. Arra vágytam, hogy az akkor megélt történéseket átfogóan elolvashassam, külső szemmel átélhessem. Egy olyan belsősebb (úgy értve - direktbe megélhettem az ő szemén keresztül mi történt, mint ha csak történetekből hallottam volna) szemmel, aki teliben ott volt a történelemben, nem csak a kispadról nézhette végig és retteghetett minden óra minden percében. De nem így történt.

Ahogy korábban olvastam mások értékeléseiben, a könyv egy ctrl c + ctrl v az írónő blogjáról.  És most nem is Őt akartam megszólni. Tisztelem a munkáját, ex-eüsként ismerős volt a neve is. Szimplán csak csalódott vagyok. Nem egy ilyen könyvet vártam. Amikor megvettem, azt hittem talán egy délután és kiolvasom. Az eleje még tetszett is, majd ide érve, a bejegyzés elindító rész döbbentett rá, hogy nem.

Már bánom, hogy pénzt áldoztam rá.

És ami még roppant idegesített, már a vége felé haladva, hogy a "szerencsés" helyzetünk annak köszönhető, hogy a magyar többsége csóró és nem ruccant ki a velencei karneválra és ezzel nem jutottunk az olaszok sorsára? Nem kell sok matek hozzá, hogy Olaszország nagyobb a mi kis hazánknál.

Úgy párszor.

Hogy elolvasnám a második hullám alkotta csodát?

Biztosan nem.

☆☆☆☆☆

Legutoljára következzék a fő szempontok szerinti értékelésem: 

Borító: aranyosak a kis bacifoltok

Fülszöveg: -
Cím: -

Tartalom: szerintem fentebb mindent elmondtam a műről, tovább nem szeretném ragozni, egy csillagot adok neki, egye-fene, az elején még érdekelt meg mondhatni tetszett is a könyvecske

Mélypont: -

Tetőpont: -

Kedvenc szereplő: -

Legutáltabb karakter: 

Kinek ajánlanám?: - 

Figyelmeztetés!: -