Szilágyi Heléna: Diabolika

Semmi sem tart örökké, főként nem az olyan képlékeny dolgok, mint a hatalom.

Író: Szilágyi Heléna

A mű címe: Diabolika

Kiadás éve: 2021

Kiadta: LittleFox

Oldalszám: 422 oldal

Az égiek megelégelték a halandók önpusztítását, ezért egyességet kötöttek Luciferrel. A Menny kapuja bezárul, így az uralkodás a Fényhozó gyermekeire marad, a bolygót pedig démonok meg varázslények tömege lepi el kipusztítva az emberiséget. 

Diabolika halhatatlan lakói veszélyesek, törvényei kegyetlenek: 

A fajok nem keveredhetnek. 

A démonok hatalma vitathatatlan. 

Küzdelem csak egy az egy ellen érvényes. 

Aki egyetlen egy szabályt is megszeg, annak a napjai meg vannak számlálva. Édua már a puszta létezésével vét a démonok törvényei ellen, ezért örökös rettegésben él. Jól kiszámítható élete felborul, amikor találkozik Diabolika utolsó alakváltójával és az ellenállás vezetőjével, Galatea Úrnővel. Édua Gyehenna biztonságos csatornáiból a lázadás középpontjába kerül. Nincs megállás! Lucifer és a Nagy Sötétség közeleg, ha valaki nem lép közbe, a világ örökre a Gonosz kezében marad!

☆☆☆☆☆

A történetünk kezdetén megismerkedünk a főszereplőnkkel, Éduával, aki a kalauzunk lesz Diabolikában. Meg kell mondanom őszintén, a történet elején azt hittem, hogy a sztori ott is, azon a helyszínen fog befejeződni, ahol elkezdődött: egy átnevelő táborban. Aztán jött valaki az első fejezetben és a saját magamban elringatott képet megváltoztatta. Áttértünk egy új helyszínre és kissé ugrottunk is az időben. Én pedig csak ámultam-meg-bámultam mennyi karakter lett "összesűrítve" ebbe a könyvbe. Egy teljes világot látok a belső képernyőmön, érdekes helyszínekkel, érdekes alakokkal.

Hiába próbáltam, a múlt elől senki sem menekülhet.

Majd amikor kiderült Gyehannáról, a fővárosról, hogy a mi hőn szeretett Budapestünk egyre nagyobb lendülettel kezdtem falni a lapokat. Nagyon szeretem a fantasy könyveket. Szeretem, hogy egyedi világképeket tudnak nyújtani, de amikor egy enyhe átfedést is fedezek fel a mi világunkkal, akkor mindig elmosolyodok és már más szemszöggel képzelem el a belül "látottakat". Vagy, hogy úgy mondjam, ilyenkor mindig egy kicsit egyszerűbb elképzelnem ezt az új, egyedi világot. 

"Összesűrítés" alatt most nem negatívumként értettem a dolgokat, hisz kaptunk egy 422 oldalas könyvet amit igenis a szép hosszú könyvek kategóriájába sorolnék. Ritkábban olvasok újfent ilyen hosszúságú könyveket. Főképp önmagam hibájából, időhiány miatt.

A bosszúságok egy évszázad múlva nevetséges semmiségekké halványulnak.

A történet negyedében csak kapkodtam a fejem a különböző szemszögök között, majd ahogy mindenkinek lement egy-egy része nagyjából megtudtam jegyezni ki-kicsoda, honnan jött és hova tart. 

A kedvenc szereplőm... mint említettem, nagyon sok szereplőt felvonultat a könyv, ugyanakkor már az elejétől megkedveltem Lucifer fiait, a három kvesztort. Közülük is Asmadeust a leges-legjobban.

– Frimost, puhány vagy – sóhajtott az idősebb. 

– Ugyan, bratyó! Én nem puhány, csupán bájosan lusta vagyok – javította ki.

Az elején annyira szerettem volna ha végig csak egy szemszög maradna, hogy még többet megtudjak a szereplőkről, de aztán rájöttem, hogy a soron következő pov-ot is kedvelem annyira, hogy olvasni akarom. Mi több, két fejezettel ezelőttig pedig őket akartam olvasni mindenáron.

Majd ez a könyv felében megváltozott: elindultak a hullámvölgyek. Egy részt untam, a következőt meg szerettem. Aztán kettő nem annyira jó rész jött és egy jobb követte harmadikként. 

De, ahogy a könyvben is elhangzott:

A türelem nagy erény.

Kivártam szép lassan a finálét, és annak ellenére is végigolvastam a könyvet, hogy voltak azért  fogcsikorgató részei. Ezek voltaképp amiatt, hogy számomra például a főszereplő részei unalomba hajlottak. Ritka dolog, hogy pont egy mellékszereplő lesz a kedvencem és nem a főszereplő válik számomra a történet hősévé, aminek szánta az írója.

Félre is tettem miatta a könyvet pár napra, de győzött a kíváncsiságom és tovább olvastam. 

Hatalmas adomány, ha az ember a legszorultabb helyzetében is el tudja szórakoztatni magát.

Egyszerűen azt éreztem, hogy ez a könyv másabb, mint eddig bármelyik olvasott könyvem. Kezdve a könyv fejezeteken kívüli négyes felosztására. Olyan... fura volt. Ami nem jelent feltétlen rosszat, mert a furcsaság csakis jó lehet véleményem szerint. Összegzésében elmondhatom, hogy ez a sztori nagyon furcsa és új volt a számomra.

Mindenkiben ott rejlik a szépség, amit szeretni lehet.

A könyv nem nyerte el a lehengerlő tetszésemet, de úgy gondolom, még egy esélyt fogok neki szánni a közeljövőben. Lehet csak én nem voltam a könyv hullámhosszához hangolva.

Valahogy a befejező részletek is erre akarnak talán utalni. És ha már szót ejtek a befejezésről... nagyon fura lett. Már annyira megszerettem a karaktereket, Diabolikát, mindenkinek jött a happy end aztán... Világégés...

Mindenesetre, én nagyon várom, hogy ennek a könyvnek legyen folytatása.  

Akár egy másik dimenziósíkon. ;)

És nem utolsósorban, meg kell köszönnöm a lehetőséget az írónőnek, 

hogy hozzám is eljutott a könyve egy nyereményjáték keretében. 

Még egyszer, nagyon köszönöm, hogy elolvashattam a Könyved!

Kedves Olvasó, ha felkeltette az érdeklődésed keresd a regényt a boltok polcain!

☆☆☆☆☆

Legutoljára következzék a fő szempontok szerinti értékelésem:

Borító: Nagyon különleges. Már a borító is jelképezi, hogy van egy főgonosz. És ahogy pakolgattam észre kellett vennem, hogy nem is volt fekete borítós könyv a polcomon. 

Fülszöveg: Rövid, beindítja a történetet.
Cím: Egyszerű, nagyszerű.

Tartalom: Egy, meg egy fél csillagot le kell vonnom azért, mert sokszor nem olvastatta úgy magát a könyv, ahogy vártam. Sokszor szakítottam időt az olvasásra, de egy-másfél óránál többet nem tudott magához bilincselni a könyv, kivéve az utolsó 150 oldalon, amit befaltam szó szerint. Lehet ez az én hibám, hogy a rengeteg információ miatt néha megtelt a belső memóriám és pihit kellett fújnom.

Mélypont: Amikor a végén Keján megnyitja a féreglyukat Lamianak és szabadjára engedi Diabolikában.

Tetőpont: Mikor Aes megmutatta az igazi alakját Mírának.

Kedvenc szereplő: Asmadeus, egyértelműen. Imádtam a jellemfejlődését a sztoriban.

Legutáltabb karakter: Édua, egyszerűen... nem. Annyira nem tudtam együtt érezni vele. De még nála is jobban utáltam Thcort *tscsszscsztsh* az elejétől fogva.

Kinek ajánlanám?: mindenkinek aki szereti a fantasy könyvek kissé borzongatóbb kiadását 

Figyelmeztetés!: - finom kis erotikát tartalmaz, így aki nem szereti a műfajt az nézze el a könyvnek